fogadni. érezni. lágyulni. kiengedni.
És ez a világ egyik legnagyobb bátorsága.
A legtöbbünk nem azért nem tud lágy lenni, mert „nem megy”.
Hanem mert éveken, évtizedeken át arra lettünk tanítva, hogy a női lét veszély.
Hogy csak akkor maradunk talpon, ha erősek vagyunk.
Ha páncélt hordunk.
Ha nem látszik, amikor fáj.
Ha elbírjuk mások terhét, és közben elhallgattatjuk a sajátunkat.
És amikor egyszer csak elindulsz visszafelé –
vissza önmagadhoz,
vissza a tested puhaságához,
vissza ahhoz, aki a páncél nélkül él –
akkor olyan érzés, mintha szétesnél.
De nem szétesel.
Hanem átállsz túlélésből élésbe.
Ez az a pont, ahol a női lét elkezdődik:
nem szerepekben, nem ruhákban, nem gesztusokban,
hanem abban, hogy megengeded magadnak azt, amit mindig is elvártak tőled, hogy tagadj le:
hogy érezz.
hogy fogadj.
hogy engedj.
hogy lágyulj.
hogy jelen legyél.
hogy ne kelljen mindig erősnek lenned ahhoz, hogy maradhass.
És amikor ezt megtanulod, valami elképesztően mély változás indul el:
a világ hirtelen nem ellenfél lesz, hanem tér, ahol létezhetsz.
Nem kell megfeszülnöd.
Nem kell bizonyítanod.
Nem kell páncélt cipelned.
Csak ott leszel: nőként.
Belső erőből.
Kibékülve önmagaddal.
És a testeddel, ami most lépésről lépésre tanulja meg, hogy
nőnek lenni = biztonságban lenni.
Ezért ne ijedj meg attól, amit most érzel.
Nem a vége — a kezdete.
Az a pillanat, amikor a túlélő-én lassan átadja a helyét annak, aki mindig is te voltál.
Gyógyulás Útja 
Hozzászólás