Van egy mondat, ami néha nem csak elgondolkodtat, hanem kitép a saját életedből, és visszatesz oda, ahol valójában vagy.
Nekem ez a mondat akkor érkezett el, amikor már azt hittem, értem, mi történik velem. Hogy tudom, merre tartok. Hogy nagyjából képben vagyok önmagammal.
Aztán az első személyes tréningemen a terapeutám rám nézett, egészen egyszerűen, minden különösebb dráma nélkül, és megkérdezte:
„Na és hogy állsz a légzéssel?”
Nem volt ebben semmi bonyolult. Semmi leleplező szándék.
Mégis úgy éreztem, mintha valaki kitépett volna a testemből, és kívülről mutatta volna meg, mennyire nincs ott senki.
Abban a pillanatban rájöttem valamire, amit addig észre sem vettem:
alig lélegzem.
Vékonyan, felszínesen, kapkodva.
Pont úgy, ahogy az életemhez álltam.
Ahogy ott ültem, és figyeltem magamra, hirtelen elkezdett összeállni a kép:
az a sok visszatartott érzés…
az a sok benyelt mondat…
az a rengeteg feszültség a mellkasomban…
az a szokás, hogy mindig „csak kibírom valahogy”…
Mind ugyanazt mondták: nem adok magamnak teret. Nem adok magamnak levegőt.
És ez volt az a pillanat, amikor először értettem meg igazán:
a légzés nem csak élettani működés.
A légzésem történetet mesélt rólam.
Azt, hogy mindig készenlétben voltam.
Azt, hogy mindig másokra figyeltem.
Azt, hogy mindig visszatartottam azt, ami igazán bennem van.
Azt, hogy túl sokat éltem félelemből, és túl keveset saját igazságból.
A légzésem elárulta, milyen mélyen szakadtam el saját magamtól.
És amikor elkezdtem mélyebben lélegezni… valójában nem a levegőt vettem mélyebben, hanem magamat.
Azt a nőt, akit annyi ideje nyomtam le.
Azt a belső hangot, amit évekig nem hallgattam meg.
Azt a részemet, aki mindig is tudta, hogy több jár, több kell, több van bennem — csak nem volt bátorságom hozzáférni.
A mély légzés lett az első lépés visszafelé.
Vissza a testembe.
Vissza az érzéseimhez.
Vissza a saját ritmusomba.
Vissza abba a nőbe, aki nem felületes, nem túlél, nem kapkod… hanem jelen van.
Ma már tudom, hogy minden gyógyulás ott kezdődik:
az első mély levegőnél.
Ott, ahol először engeded, hogy jelen legyél saját magadnak.
Ott, ahol először nem sietsz tovább.
Ez volt az a mondat, ami engem mellbe vágott, és amitől elkezdtem másképp látni az életemet.
És most kíváncsi vagyok…
Neked mi volt az a mondat, ami a legnagyobbat ütötte?
Amitől megállt benned valami, és rájöttél, hogy változtatnod kell?
Lehet, hogy ott kezdődik a te történeted is.
Gyógyulás Útja 
Hozzászólás