Van, amikor már nem bírod tovább. Nem azért, mert gyenge vagy. Hanem mert túl sokáig voltál erős.
Túl sokáig tartottál össze mindent — a házat, a gyerekeket, a látszatot. Túl sokszor tetted félre magad, mert “most nem lehet szétesni”.
És most ott állsz, kifacsarva, némán, miközben belül üvölt a tested és a lelked: elég volt.
Nem az a baj, hogy elfáradtál.
Mindenki elfárad. Még a legerősebbek is.
A baj az, hogy nem volt senki, aki azt mondta volna:
„Pihenj meg. Én most tartalak.”
Mert mindig te tartottál másokat.
Te voltál az, aki összeszedte a darabokat, aki békét teremtett a káoszban, aki csendben cipelte a fájdalmat, hogy másoknak könnyebb legyen.
És most, amikor végre neked lenne szükséged támaszra, csak a csönd marad.
De tudod, mi a legmélyebb felismerés?
Hogy a támasz, akire vártál, te magad lehetsz.
Nem kell többé kívül keresni azt, aki melletted áll.
Mert ha egyszer rájössz, hogy benned ott van az az erő, az a végtelen, gyógyító szeretet, ami eddig másokat tartott – akkor már nem leszel egyedül.
Nem azért, mert hirtelen mindenki melletted lesz,
hanem mert te végre magad mellé állsz.
És onnantól kezdve, amikor elfáradsz, nem a teher lesz a baj, hanem az, hogy elfelejted:
megölelheted magad.
Megengedheted a pihenést.
Megengedheted, hogy most te legyél az, akit vigasztalni kell.
A gyógyulás nem ott kezdődik, hogy soha többé nem fáradsz el.
Hanem ott, hogy nem bünteted magad azért, mert elfáradtál.
Megtanulsz leülni. Lélegezni.
És lassan, szelíden megtartani magad.
Mert aki egyszer megtanul maga mellett állni,
azt soha többé nem lehet teljesen elhagyni.
Gyógyulás Útja 
Hozzászólás