Felelősség

Ideje felelősséget vállalni saját magamért.

Könnyű mindig másokat, a világot hibáztatni. Rossz kedvem van, mert… nem sikerül, mert… nem tudom, mert… fáradt vagyok, mert…

Mindenre van válasz.

Rossz a munkahely. Bal lábbal keltem. Mi lesz, ha nem sikerül? Nekem nem lehet szerencsém. Úgysem fog menni.

Ezek mind az én gondolataim.

Káosz van bennük. Akarom, de nem megy. Akarom, de nem hiszem el, hogy sikerülhet.

Igazából min csodálkozom?

Hogyan teremthetnék bármi pozitívat az életemben, ha még magam sem vagyok biztos benne, mit akarok? Mindennek megtalálom a pro és kontra oldalát. Egész nap egy mérlegen billegnek a gondolataim.

Milyen jeleket küldök ki magamból?

Káoszosat.

És akkor csodálkozom, hogy az életem is az.

Elkezdem megvizsgálni a saját felelősségemet ebben az egészben.

Mindjárt itt az első, amivel minden reggel szembesülök.

Felkelek, kinyitom a szemem. Mi az első gondolatom?

„Milyen nap van? Péntek. Jaj, ne. Még iskola. Fel kell kelni, tízórait csinálni. Boltba kell menni, főzni kell. Vajon mi lesz az az étel, ami mindenkinek jó? Úgysem találom ki. Mindegy, majd hallgatom a hisztit. Biztos hideg lesz. A nap sem süt. Ennyit a jókedvről. Takarítani kell. Vajon jut ma pihenés? Vagy megint káosz lesz? Alig várom az estét, hogy visszakerüljek az ágyba. Majd a kávé segít…”

Most visszaolvasom ezt, és megpróbálom meghallani az univerzum fülével, mit is kértem aznapra.

Depressziós hétköznapot.

Muszáj dolgokat.

Rohanást.

Káoszt.

Túlélést.

Igen? Ezt akarod? Tessék.

A kérésed számomra parancs.

És már el is indult egy újabb káoszos nap.

És kire haragszom?

Mindenki másra. Az egész világra.

Pedig én teremtettem magamnak.

Gyakorlatilag a reggeli első imám így hangzott:

„Kérlek Istenem, adj egy újabb káoszos napot. Rohanással, hisztivel, fáradtsággal és depresszióval. Köszönöm. Ámen.”

Tehát megállok.

Újratervezek.

Felelősséget vállalok magamért.

Belátom, hogy mindezt én teremtettem. Senki nem szólt bele a reggeli gondolataimba. Nem mondta senki, hogy így kell éreznem. Ez mind én voltam.

Ez nem a pozitív gondolkodás erőltetéséről szól. Nem arról, hogy elmondok valamit, amiben nem hiszek. Ez a felelősségről szól. Arról, hogy vállalom a gondolataimat – mert minden egyes gondolatomnak én vagyok a teremtője.

Persze, nem könnyű. Mindig ott van egy hang, ami szembeszáll mindennel.

De ha felismerem, hogy felelősséget kell vállalnom magamért, akkor azt is felismerem, hogy hinnem kell magamban.

Mert volt már ilyen.

Volt, amikor véletlenül jó kedvem volt. Amikor nem voltam borúlátó. Amikor hittem magamban.

És akkor sikerült.

Ha a negatív dolgokat ilyen könnyedén meg tudom teremteni, akkor a pozitívakat is.

Elhiszem?

Elhiszem.

Mert teremtő vagyok. Tökéletes teremtője annak, hogy bevonzzam mindazt, amit gondolok. A bizonyíték ott van az életemben.

Tehát képes vagyok bármire.

Megérdemlem a jót.

Megérdemlem a bőséget, a szeretetet, a békét, a nyugalmat.

Hiszek magamban.

Bízom magamban.

Tudom, mi a legjobb nekem.

Innentől felelősséget vállalok minden egyes gondolatomért.

És megteremtem magamnak azt a világot, amiben jó élni.

Ez a felelősség és a hit együttese.