Én

Úgy éltem le egész eddigi életemet, hogy iszonyatos problémáim voltak önmagam felvállalásával. Mindig olyan emberekkel vettem körül magam, akik ezt megtették helyettem. Szerettem a névtelenségbe, arctalanságba burkolózni.

A miértjét soha nem tudtam megmondani. Nem is nagyon foglalkoztam vele. Annyit tudtam, hogy féltem rettenetesen a szégyentől. A felelősségtől. A megaláztatástól. És ezért nem mertem soha kiállni sem magamért, sem semmiért, amit elindítottam.

Mi lesz, ha nem jól sül el a dolog? Mi lesz, ha nincs igazam? Mi lesz, ha nem fognak szeretni? Mi lesz, ha nem fogadnak el? Mi lesz, ha meglátják, hogy nézek ki? Mi lesz, ha kinevetnek? Mi lesz, ha közröhej tárgya leszek? Mi lesz, ha nem jó, amit csinálok?

Millió kérdés, hang a fejemben. Minden egyes nap. Minden egyes pillanatban.

A bizonytalanság. A kérdőjelek. És az a rettenetes megfelelni akarás.

Majd akkor vállalom, ha jól csinálom. Ha tutibiztos, hogy jól csinálom.

Ez a pillanat soha nem jött el. Soha nem éreztem elég jónak. Soha nem éreztem megfelelőnek a pillanatot. Egy bizonytalan szál mindig ott volt. Minden egyes pillanatban.

Aztán rájöttem valamire. Soha nem lesz olyan pillanat, hogy azt mondjam, ez tökéletes, viszont minden egyes pillanat elég. Pontosan elég. És ez a lényeg!

Az önismereti foglalkozásokon, minden alkalommal megéreztem azt, hogy elég. Nem kell jobb. Nem kell szebb. Nem kell tökéletesebb. Egy önazonos kell.

Aki én vagyok. Aki nem a tökéletességet vállalja, hanem önmagát vállalja. A foltokkal együtt, a hibákkal együtt, azzal együtt, ahogy fejlődik. A bukdácsolásokkal, a mérföldkövekkel, az elesésekkel, a felállásokkal. Az egekbe repítő magasságokkal és a pokolba vezető mélységekkel. Mindennel együtt.

Mert az életem nem attól válik életté, hogy minden tökéletes és nem hibázok. Hanem attól, hogy vállalom és szeretem magam. A tökéletességemmel és a tökéletlenségemmel együtt. ❤️❤️