Ma nem vagyok erős.

Ma kifejezetten fáradt vagyok, lusta vagyok, hisztis vagyok. Nem az a látványos fáradtság, amit egy alvás megold.

Hanem az, ami akkor jön, amikor azt érzed, minden sok. Sok a feladat, sok az inger, sok a tennivaló.

Ráadásul ma megint próbálgatták a gyerekek a határaikat. A hangjukat, a szavaikat, a tetteiket. Hogy mivel meddig mehetnek el, hogy mi az, amit anya még bír idegekkel, mikor szakad el a cérna.

És volt pillanat, amikor belül azt éreztem:

ezt most nem bírom tovább. Legszívesebben világgá futottam volna. El, el innen, csak egy kis csendet szeretnék. Csak egy kis békét.

De mégis itt vagyok. Nem tökéletesen. Nem szépen. Csak jelen.

Ma nem oldottam meg mindent.

Nem volt rend, nem volt mintanap. Nem volt a tervezett ebéd, nem ment le a tervezett mosás, nem volt terv szerint semmi.

Csak egy anya volt, aki nem adta fel, még akkor sem, amikor kudarcnak érezte a napot.

És lehet, hogy kívülről ez kevésnek tűnik.

De belül tudom: ez már nem a túlélés, hanem az átmenet. Az átmenet a káoszból a csendbe, a háborúból a békébe.

Nem minden harc könnyű, nem minden út egyenes. Vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. Ma pont egy völgy volt. Amit túléltem, túléltünk. És a végére elmondhatom, ezt is megcsináltam. Nem tökéletesen, de igazan. És ennél több nem kell. Ez ma pont elég.

Ha te is így vagy ma, tudnod kell, nem vagy elrontva. Nem vagy lemaradva. Csak gyógyulsz. És néha a gyógyulás pont így néz ki. Káoszosan, hisztisen, fáradtan. Mert az út, a gyógyulás útja soha nem egy könnyű út.

Veled vagyok azon az úton! ❤️❤️