Az erő sokáig megtartott.
Nem hirtelen lettem ilyen. Beleértem. Beleszoktam. Megtanultam.
Megtanultam helytállni akkor is, amikor nehéz volt.
Megtanultam nem kétségbe esni, nem pánikba kerülni, nem szétesni.
Megtanultam megoldani, vinni, továbbmenni.
Ez az erő nem volt ellenség.
Épp ellenkezőleg: életmentő volt.
Sokan ezt látták belőlem.
A „kemény csajt”.
Azt, aki bírja.
Azt, aki nem kér, nem panaszkodik, nem omlik össze.
És ez igaz is volt.
Csak közben ez az erő lassan alapállapottá vált.
Annyira természetessé, hogy fel sem tűnt: más részeim ritkábban kapnak teret.
Nem azért, mert elnyomták őket.
Nem azért, mert nem voltak fontosak.
Egyszerűen azért, mert az erő működött.
Az érzés halkabb volt.
Lassabb.
Kevésbé hatékony egy olyan világban, ahol a helytállás volt az érték.
És én ehhez alkalmazkodtam.
Ma már nem haragszom ezért magamra.
Sőt, hálás vagyok annak az erőnek, ami eddig elhozott.
Most csak annyi változik,
hogy már nem akarok kizárólag ebből élni.
Mert felnőttként már van tér arra,
hogy az erő mellett jelen legyen az érzés is.
Nem gyengeségként.
Nem túlzásként.
Hanem információként.
Az érzés nem elvesz az erőből.
Irányt ad neki.
Nem lassít le.
Finomít.
Nem szétszed.
Összekapcsol.
Ma már tudom:
nem kell választanom az erő és az érzékenység között.
Lehetek stabil és érző.
Határozott és nyitott.
Megoldó és kapcsolódó.
Ez nem visszalépés.
Ez érés.
És ha te is ott tartasz,
hogy egész életedben erős voltál,
és most furcsa megengedni az érzést…
tudd, hogy nem vesztesz el semmit abból, ami vagy.
Csak kiegészülsz.
Ez az út nem a tökéletességről szól.
Hanem a hazatérésről.
Kata – Gyógyulás Útja
Gyógyulás Útja 
Hozzászólás