Sokáig azt hittem, hogy én egyszerűen ilyen vagyok.
Erős. Határozott. Terhelhető.
Aki bírja. Aki megoldja. Aki viszi tovább akkor is, amikor nehéz.
Nem tudtam, hogy közben a nőiségemet elnyomtam.
Nem szándékosan. Nem lázadásból.
Hanem túlélésből.
Volt egy idő az életemben – igazából nem is rövid –, amikor nőnek lenni nem volt biztonságos. Amikor az érzékenység, a nyitottság, a finomság nem kapott választ, csak sebeket. Amikor a határaimat nem tisztelték, a megérzéseimet megkérdőjelezték, az érzelmeimet túlzásnak bélyegezték.
És akkor történt valami nagyon emberi.
Felépítettem magamban egy férfias erőt.
Nem azért, mert férfi akartam lenni.
Hanem mert az erőnek ez a formája védett.
Ez tudott dönteni. Ez tudott tartani. Ez tudott túlélni.
A nőiségem pedig hátrébb lépett.
Nem tűnt el.
Csak elbújt.
Olyan volt, mint egy belső nő, aki azt mondja:
„Most nem én jövök. Most te vagy soron. Tarts meg minket.”
És én tartottam.
Éveken át éltem ebből az erőből.
Megtanultam működni. Megtanultam nem érezni. Megtanultam elviselni.
Megtanultam, hogyan kell akkor is menni tovább, amikor belül már rég elfáradtam.
Kívülről sokszor még elismerést is kaptam érte.
„Milyen erős vagy.”
„Mindent kibírsz.”
„Te aztán nem omlasz össze.”
Csak azt nem kérdezte senki, hogy mi volt az ára.
Az ára az volt, hogy egyre távolabb kerültem attól a részemtől, aki nem kemény, nem gyors, nem kontrolláló. Attól a részemtől, aki lassú, érző, befogadó. A nőiségemtől, aki nem teljesít, hanem jelen van.
És most… most történik valami más.
Most már nem túlélni akarok.
Most élni szeretnék.
És ebben az új térben a férfias erőm már nem ellenség – hanem kapu.
Mögötte ott van ő.
A belső nő.
Csakhogy őt alig ismerem.
Furcsa ezt kimondani, de igaz:
tanulom a saját nőiségemet.
Tanulom, milyen az, amikor nem az irányítás vezet, hanem az érzékelés.
Amikor nem az akarás, hanem az engedés.
Amikor nem az erőből döntök, hanem a belső igazságomból.
Ez nem egy könnyű folyamat.
Van benne bizonytalanság. Félelem. Néha szégyen is.
Mert a nőiség sebezhetőbb.
És én sokáig nem engedhettem meg magamnak, hogy sebezhető legyek.
De most már igen.
Most lassan, óvatosan visszahívom őt.
Nem erőszakkal. Nem elvárással.
Csak jelenléttel.
És ő jön.
Néha csendben.
Néha remegve.
Néha csak egy érzés formájában.
De minden alkalommal, amikor meghallom, tudom:
nem elveszett.
Csak várt arra a pillanatra,
amikor végre biztonságos nőnek lenni bennem.
És ha te is most olvasod ezt…
Ha most itt tartasz, és közben érzed azt a furcsa szorítást a mellkasodban,
ha magadra ismertél abban, hogy erős voltál, mert muszáj volt,
ha te is egy férfias erő mögé rejtetted a nőiségedet,
akkor szeretném, ha tudnád ezt:
veled nincs semmi baj.
Nem rontottál el semmit.
Nem veszítetted el magad.
Nem lettél „kevésbé nő”.
A nőiség nem múlik el attól, hogy elhallgat.
Nem sértődik meg.
Nem hagy el.
Ő kivár.
És pontosan akkor kezd megmozdulni,
amikor már nem túlélni akarsz,
hanem kapcsolódni önmagadhoz.
Lehet, hogy most még idegen.
Lehet, hogy bizonytalan.
Lehet, hogy csak apró jelzések formájában van jelen.
Ez elég.
Nem kell tudnod, hogyan kell „nőiesnek” lenni.
Nem kell visszatérned semmilyen régi szerephez.
Nem kell hirtelen megváltoznod.
Elég, ha meghallod.
Egy érzésben.
Egy határban.
Egy nemet mondásban.
Egy igenben, amit végre magadért mondasz ki.
A belső nő nem azt kéri, hogy add fel az erődet.
Csak azt, hogy ne egyedül vigye tovább.
És ahogy lassan mellé állsz,
nem gyengébb leszel –
hanem egész.
Ha most még csak ennyit tudsz elvinni ebből az írásból, az is elég:
nem elkéstél.
Nem maradtál le.
És nem vagy egyedül.
A nőiség nem eltűnik.
Hazatalál.
Gyógyulás Útja 
Hozzászólás