Ma megint megmutatta magát az élet a maga csendes, finom módján.
Nem harsányan, nem erővel… csak úgy, ahogy mindig: akkor, amikor befelé figyelek.
Történt valami, ami régen még biztosan összetört volna.
Egy újabb ember, aki nem azt adta, amit hittem.
Régen ezt napokig cipeltem volna.
Most csak megfigyeltem. Befelé fordultam.
És ahogy a csend lassan visszafolyt belém, egyszer csak ott volt a válasz — arra a régi kérdésre, amit már régóta hordozok magamban.
És ez a felismerés minden mást átragyogott.
Rájöttem, mennyire gyönyörű az élet, amikor hagyom, hogy megmutassa magát.
Mennyire tökéletesen időzít.
Mennyire pontosan rakja elém a jeleit akkor, amikor már elég csendes vagyok ahhoz, hogy meghalljam őket.
Igen… ma valakiben csalódtam.
De közben sokkal nagyobbat kaptam:
egy válasz formájában a saját utam egy darabját.
Egy pici igazságot arról, hogy merre érdemes tovább mennem.
És talán arról is, hogy kihez nem kell többé visszanéznem.
És ez annyira felemelt, hogy egész nap ezt a finom, tiszta belső mosolyt éreztem magamban:
hogy az élet pontosan tudja, mit csinál.
Csak csendesednem kell. És figyelni a részletekre.
Ott súgja el a legtöbb választ.
Gyógyulás Útja 
Hozzászólás