Advent második gyertyája ma ég.
És ahogy nézem a lángot, valami egészen mélyen megmozdul bennem.
Az első gyertya a rendet hozta — kívül és belül is.
De a második… ez most valami mást érint.
Valami régebbit.
Valamit, amit túl sokáig cipeltem a mellkasomban:
a haragot, ami évek óta marja belülről a lelkemet.
Nem hangos düh volt ez.
Sokszor inkább csendes, alattomos feszülés.
Az a fajta, ami akkor is ott van, amikor mosolyogsz…
amikor teszed a dolgod…
amikor próbálsz erős lenni.
Én is vittem magammal.
Álldogált bennem, mint egy kavics, amit nem dobok el, csak megszokok.
Ma, ahogy fellobbant a második adventi láng,
egyetlen pillanatra minden lelassult.
És ebben a lassú fényben
megértettem valamit:
ez a harag már nem tartozik hozzám.
Lehet, hogy régen volt rá okom.
Lehet, hogy sok fájdalmat takart.
De ma…
ma úgy éreztem, elég.
Nem drámával engedtem el.
Nem kiabálással.
Nem bizonyítással.
Csak csendben.
Ahogy a láng megmozdult,
úgy mozdult bennem is valami,
és egyszerűen elengedtem azt,
ami már régóta szorított.
És ahogy ez a régi feszülés lelohadt,
a helyén valami egészen furcsa jelent meg:
egy halk, tiszta, könnyű fény.
A remény.
Az a fajta remény, ami nem ígér semmit.
Nem mondja, hogy minden holnap jobb lesz.
De azt igen…
hogy lehet másképp.
Hogy a lelkem már valóban gyógyul.
Hogy lassan tényleg megérkezem oda,
ahol jó lenni.
És jó magamban lenni.
Advent második gyertyája ezt hozta el nekem ma:
nem a jövőbe vetett hitet,
hanem a múlt elengedéséből születő békét.
És ez talán a legszebb remény mind közül.
Gyógyulás Útja 
Hozzászólás