Köd, csend, várakozás

Ma reggel a köd úgy borult a tájra, mintha valaki finoman lefedte volna a világot.

Elmosódottak lettek a körvonalak, a színek tompábbak, a hangok halkabbak.

És ahogy ott álltam ebben a szürkés félhomályban, azt vettem észre, hogy valami ugyanígy történik bennem is.

Mostanában nem akarok rohanni.

Nem vágyom arra, hogy megmagyarázzak bármit, vagy hogy bárki előtt bizonyítsak.

Csak érzem, hogy bennem is köd van… de ez most nem félelmet hoz, hanem egy finom várakozást.

Valamit készülök elengedni, valamit készülök megérteni – csak még nem tudom pontosan, mit.

A ködben sétálni különös dolog.

Nem látod előre az utat, mégis minden lépés biztosnak tűnik.

Nem a cél számít, hanem az, ami közben történik veled.

És ahogy figyelem a saját lépéseimet, rájövök:

régen mindig csak mentem. Ma már nézem is, hova érkezem.

A csend ilyenkor más.

Hangosabb.

Szinte kibontja a gondolatokat, amiket eddig félretettem.

Megmutatja a fájdalmakat, amiket túl sokáig cipeltem.

És megmutatja azt is, hova tartok akkor is, ha még nem látok tisztán.

Talán most formálódik bennem valami új.

Nem látványos, nem hangos, nem „kész” – inkább egy halk moccanás, mint amikor a föld alatt elindul az élet, de a felszínen még semmi nem látszik.

És lehet, hogy pont ez a szépsége ennek az időszaknak:

hogy nem kell tudnom mindent előre.

Nem kell azonnal választ találni.

Csak engedni, hogy a köd mögött lassan összeálljanak a dolgok.

Mert egyszer úgyis kitisztul.

És amikor megtörténik, már nem ott fogok állni, ahol régen.

Hanem egy olyan helyen, ahova most, ebben a ködös csendben készülök megérkezni.