Ahogy november végén vagy december elején meggyullad az első adventi gyertya, sokan a külső fények felé fordulnak. A város lassan felöltözik, az emberek sietnek, a boltokban zsong a készülődés.
De van egy másik világ is. Egy csendesebb, belső tér, ahová csak akkor lépünk be, amikor végre merünk megállni.
Ebben az évben számomra az advent sokkal többről szól, mint naptárakról, fényfüzérekről vagy ünnepi illatokról.
Ez az időszak most a belső érkezés ideje.
Annak a pillanata, amikor nemcsak várok valamire… hanem visszanézek, megérkezem, és megengedem magamnak, hogy lássam mindazt, amin keresztülmentem.
Ez az év sokunknak hozott csendet, feszültséget, elengedést, újrakezdést.
Talán voltak napok, amikor nehéz volt felállni.
Talán voltak pillanatok, amikor azt éreztük: nem bírjuk tovább.
És voltak olyanok is, ahol valami egészen finoman, de határozottan átkattant bennünk — és rájöttünk: sokkal erősebbek vagyunk, mint gondoltuk.
Az adventi időszak valahogy természetesen hozza ezt a visszatekintést.
Látjuk a saját utunkat.
A saját sebeinket.
A választásainkat.
A pillanatot, amikor nemet mondtunk, mert már muszáj volt.
És a pillanatot, amikor igent — önmagunkra.
A mai világban ritkán mondja bárki is, hogy megállhatsz.
Pedig az advent pont erről szól: megállni egy lélegzetre.
Csak annyira, hogy meghalld a saját gondolataidat.
Hogy lásd, mivé formált ez az év.
Hogy ne a környezeted, ne a család, ne a múltad mondja meg, hol tartasz — hanem te.
Amikor meggyújtod az adventi gyertyát, lehet, hogy először még csak a lángot nézed.
De aztán egyszer csak észreveszed, hogy valami bent is világítani kezd.
Talán egy felismerés.
Talán egy mondat.
Talán egy régi félelem, ami most végre enged.
Vagy éppen egy új remény, ami lassan, óvatosan kibújik a saját csendjéből.
Adventben különösen erősen érezzük, mi az, ami nehéz.
A kapcsolatok, amelyek már feszítenek.
A helyzetek, amelyekből kinőttünk.
A szerepek, amelyekben tovább maradtunk, mint kellett volna.
A terhek, amelyeket nem kellene tovább cipelnünk.
És mégis: az elengedés nem harc.
Nem düh.
Nem összeveszés.
Az elengedés sokkal inkább egy belső döntés:
„Ezt a súlyt már nem az én vállamra szánták.”
Adventben — ha hagyjuk — finoman letehetjük mindazt, ami már nem szolgál minket.
Csak csendben.
Csak magunknak.
Csak annyira, hogy könnyebb legyen továbbmenni.
Sokaknak a remény nem hangos érzés.
Nem villámcsapás, nem bizonyosság.
Inkább egy halk, alig észrevehető jelenlét.
A remény néha úgy érkezik, hogy szinte észre sem veszed:
egy jobb napban,
egy mélyebb lélegzetben,
egy új gondolatban,
egy olyan pillanatban, amelyben végre tényleg érzed, hogy:
„valami változik.”
Ez az advent most nem sürget.
Nem követel.
Nem mondja, hogy gyorsabban kéne gyógyulnod vagy előrébb kéne tartanod.
Ez az advent inkább azt suttogja:
„Pont itt vagy, ahol lenned kell.”
És amikor eljutsz idáig — a megállások, elengedések, felismerések után — történik valami csendes, szinte láthatatlan, mégis hatalmas dolog:
A fényt már nem kívül keresed.
Nem a díszekben.
Nem a városban.
Nem mások elismerésében.
És nem is a jövőben.
Hanem bent.
Abban a részben, amit talán sokáig eltakart a félelem vagy a bizonytalanság.
Most viszont érzed: a fény benned gyullad meg.
Nem kell hozzá engedély, nem kell hozzá tökéletesség, nem kell hozzá, hogy valaki más észrevegye.
Ez a fény a te történetedből, a te gyógyulásodból születik.
Ez az advent: egy hazatérés
Nem a világ felé.
Nem mások felé.
Hanem önmagadhoz.
Ahhoz a nőhöz, aki idén is felállt.
Aki idén is ment tovább.
Aki idén is megtalálta magában a fényt — akkor is, amikor minden más elsötétült.
És aki most elég bátor ahhoz, hogy kimondja:
„Most már nem csak várok.
Most már érkezem.
Magamhoz.
Gyógyulás Útja 
Hozzászólás