Tél

Minden idegszálammal, minden porcikámmal tiltakoztam idén a tél ellen. Nem tudom megakadályozni, hogy eljöjjön, de mégis. Nem akartam fázni. Nem akartam, hogy a hideg hó belepje a tájat. Mindig azt láttam magam előtt, hogy utána elolvad és csúnya lesz minden. Csak a sár és a víz marad. Nem volt kedvem a millió ruhához, amibe be kell öltözni. Az arcomba csapó fagyos szélhez. Utálattal vártam a telet.

Ma elérkezett. Mire végeztem a házimunkával, gyönyörű, hófehér lepel takart mindent. Felöltöztem, kimentem.

Az apró pelyhek hulltak a hajamra, az arcomra és én élveztem az ölelésüket. Ropogott a hó a cipőm alatt. Elnéztem, ahogy a gyerekek önfeledten játszanak, és elöntött a béke.

Megálltam egy pillanatra. Csak bámultam az udvarunkban lévő fenyőket. Az utálat egy pillanat alatt átfordult őszinte csodálattá és megértéssé.

Az évszakok váltakozása a legcsodálatosabb dolog a világon.

A tél.

A csend.

A tisztaság.

A tisztítás.

A rendrakás.

A múlt elengedése.

Az újjászületés megalapozása.

A régi eltakarása, majd eltüntetése.

A temetés.

Az előkészítés.

Csodálatos!

És egyszer csak beugrott. Ez is én vagyok. Az ősz folyamán elkezdtem magamról levetni a régi működésemet. Elkezdtem felismerni, mire nincs már szükségem. Mi az, amit el akarok engedni. Elkezdtem feltárni, milyen hiedelmek, beidegződések irányították az életemet. És elkezdtem lehullatni magamról ezeket, mint a fák a leveleket.

Az ősz folyamán sokszor rám mosolygott a nap. Sokszor beborult felettem az ég. Sokszor láttam a kiutat, az alagút végét, sokszor pedig teljes kilátástalanság volt bennem.

Elérkezett a tél. A hó beborította a tájat. Fehér minden. Tiszta minden. A hidegben, a hó leple alatt megfagy és meghal minden, amire nincs szükség. Lebomlik és táplálja a földet.

Amire nincs szükségem, azt most betakarta a béke. A hófehér, mindent beborító béke.

Lelassultam. Nem alszok, csak számot vetek. Amit el kell engednem, az már bekerült a béke leple alá. Elhamvad és oly módon táplálja a lelkemet, amitől majd újjá tud születni.

A hibáimból tanulok. Ami eddig meghatározott, belém égett, azt szeretettel elengedem. Mint a fák a leveleiket, visszaadom az anyaföldnek. Visszaadom, de nem azért, hogy tovább mérgezzen. Felemeltem a fénybe, átformáltam és csak azt tartom meg belőle, ami az előrehaladásomhoz szükséges. Hogy tápláljon. Lebomolva, átalakulva tápláljon.

Állok a hóesésben. Békét érzek. Őszinte, végtelen békét. Kapcsolódom a földhöz, kapcsolódom az éghez. Kapcsolódom a kettő közöttihez is, a természethez. A fákhoz, a növényekhez. A levegőhöz, a szélhez, a hóhoz. Mert ők mutatják az utat.

Eddig is mutatták. Csak eddig nem akartam észrevenni. Most már érzem és értem.

Üdvözöllek tél! Üdvözöllek hó! Üdvözöllek hideg! Kérlek vezess át a tavaszba, ahogy kell, ahogy szükségem van rá. Hogy amikor Te virulni kezdesz, én is kiviruljak Veled együtt!

Addig pedig : élvezem a békémet!