Vannak időszakok, amikor az életünk látszólag teljesen eseménytelen. Nincs dráma, nincs nagy felismerés, nincs látványos előrelépés. Csak a csend, a rutinszerű napok, a „semmilyen” érzés. Mintha lebegnénk. Mintha csak úgy lennénk.
De ahogy figyelem ezt az állapotot, rájövök: ez a csend egyáltalán nem üresség. Inkább egy finom átmenet két világ között.
Az egyik oldalon ott van a régi énem – az a nő, aki próbált megfelelni, túlélni, alkalmazkodni. Aki már tudja, hogy azt az életet nem akarja többé visszavenni. A másik oldalon pedig ott van az új énem – az, aki erős, szabad, határozott, és önazonos. Aki már készülődik bennem, még akkor is, ha kívülről senki nem látja.
És én valahol a kettő között állok.
A köztes térben.
Ahol minden csöndes, és semmi sem biztos… mégis minden alakul.
Ez az időszak sokszor kényelmetlen. Mert az ember azt hiszi, hogy haladnia kellene, csinálni valami nagyot, bizonyítani: „igen, változom”. De az igazság az, hogy a legmélyebb változás éppen akkor történik, amikor kívülről úgy tűnik, semmi nem változik.
A lelkem most lélegezni tanul.
Elengedni tanul.
Megérkezni tanul saját magamhoz.
És ezt nem lehet siettetni.
Ma már tudom, hogy ez az állapot nem elakadás.
Ez az épülés csendje.
A belső átrendeződésé.
A „már nem az vagyok, ami voltam – de még nem az, ami leszek” állapota.
És talán ez a legfontosabb lépés mind közül.
A csendben ugyanis megtalálom azt a nőt, aki eddig mindig bennem volt… csak most végre előtérbe léphet.
Nem kell bizonyítanom.
Nem kell rohannom.
Csak hagynom kell, hogy kibontakozzon.
Mert egyszer csak eljön a pillanat, amikor ebből a csendből elindulok.
És akkor már nem a régi életem felé lépek vissza.
Hanem az új felé — felém.
Gyógyulás Útja 
Hozzászólás