Álomélet

Vannak napok, amikor kapok egy kis bepillantást abba, milyen életet is álmodtam meg magamnak.

Amikor annyira ott vagyok belül, amikor annyira tudok kapcsolódni magamhoz, hogy azt érzem, az

élet csodálatos! A szívem túlcsordul és nem tudok mit kezdeni azzal a határtalan boldogsággal, ami

átjár.

A hétvégém ilyen volt. Egy átlag napnak indult. Semmi extra nem volt benn. Reggel óta azt éreztem,

hogy nyugodt vagyok és szép az élet. Minden rendben van. El tudtam engedni a problémákat. Már-

már olyan hihetetlen módon, hogy napközben többször is feltettem magamban a kérdést, mi is

egyáltalán a problémám?

Meglepetés meglepetés hátán, összejött a család, milliónyi örömben, boldogságban volt részem.

Délutánra már azt éreztem, tele vagyok, szétfeszít az öröm. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni

azzal, hogy ennyire tökéletes az életem.

Hogy mi kellett mindehhez?

Én! Semmi más, csak ÉN!

Felteszem a kérdést. Hogy csináltam? Mit tettem aznap, hogy ez így jött össze?

Azt akarom, hogy minden napom ilyen végtelenül tökéletes legyen!

Elteltek azóta napok. Volt újra pokol, volt agyalás, volt minden. Minden este úgy fekszem le, hogy azt

akarom, hogy a holnapi nap is olyan tökéletes legyen, mint a szombat. Soha nem jön össze. Azóta

sem.

Nem jön össze. Mert akarom. Akarom és nem engedem. Annyira azon agyalok egyfolytában, mit

hogyan tettem aznap, hogy esélyem sincs arra, hogy megengedjem, ez újra megtörténjen.Nem akarnom kell! Megengednem! Megengednem, hogy kapcsolódjak újra magamhoz. Nem az

eszemmel, nem agyalással. Szívvel, lélekkel!

Mi történet aznap? Nem voltak magam felé elvárások. Be volt tervezve egy vásárlás a lányommal.

Semmi más. Reggel megengedtem azt, hogy nem állítottam fel napirendet, hogy mi mindent akarok

megcsinálni. Nem tervezgettem ebédet, nem tervezgettem takarítást, semmit! Csak hagytam.

Hagytam, hogy elmenjünk vásárolni. Aztán hagytam azt, ami hívott. Egy kis pakolást. Egy kis

kikapcsolódást a könyvválogatás közepette. Egy kis nosztalgiát, egy teát közben. Egy kis

zenehallgatást, egy kis beszélgetést közben a gyerekekkel. Hagytam, hogy hadd folyjon minden úgy,

ahogy folynia kell.

Nem akartam semmit. Csendes voltam, éneklős voltam, táncoltam, hagytam, hogy a testem

vezessen, éppen mit akar csinálni. Aztán megindultak a dolgok. Én pedig felültem a hullámra. Nem

megijedtem, hogy most mi a következő lépés. Történtek az események, én pedig engedtem, hadd

menjek velük.

És tudod, mi lett belőle? Mint az elején írtam, egy csodálatos nap.

Elfáradtam estére, nem mondom, hogy fizikailag nem merültem le. Viszont nem úgy, mint máskor.

Egyáltalán nem úgy! Jólesett. Éreztem. Éreztem, hogy most jött el az a pont, amikor le kell feküdni.

Nem azt éreztem, hogy valamit még a helyére kéne raknom, vagy elpakolnom. Hanem azt, hogy

megérdemlem, hogy most lepihenjek. Mert ma csak magamért tettem mindent. És csak magamért

fekszem most le.

Ésszel, tudatosan ez nem fog még egyszer menni. Ez nem akarom kérdése. Rájöttem az elmúlt

héten, mit rontok el mindig, amikor azt akarom, hogy halljam a testem. Halljam a középpontom,

halljam magamat.

Az agy. Ami nem hajlandó kikapcsolni. Mindent próbál felfogni, értelmezni, elemezni. Nem szabad!

Nem szabad magunkat elemezni.

Hagyni kell. Hagyni kell megszólalni a testet.

Nagyon nehéz dolog. Nekem legalábbis nagyon nehéz. Nekem, aki mindig mindent meg akar

magyarázni. Aki mindig próbál mindent túlagyalni.

Már tudom alkalmazni. Tudom, mit kell tennem, hogy halljam. Nem megy mindig, nem megy minden

nap. Igyekszem. Ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném, ha fáradok a nap folyamán, ha

nem azt érzem, hogy halad minden, akkor egy kicsit tudatosítom. Most nem azt az életet élem, amit

megálmodtam. És akkor megállok. És lélegzek. És figyelem a testem. Mit szeretne most? Hol van

befeszülve? Hol akadt el, ami megakadályoz abban, hogy áramolhassak?

Egy kis csend. Egy kis befelé figyelés.

Hogy minden napom olyan legyen, amilyet megálmodtam magamnak!