Szégyen

Vannak megmagyarázhatatlan dolgok az életünkben. Amikor nem tudjuk, miért cselekszünk így vagy úgy, nem tudunk normális magyarázatot adni arra, miért félünk dolgoktól.

Van egy szörnyű tulajdonságom. Gyűlölöm magamban. Nem merem őszintén elmondani a véleményemet, rettegek attól, mit fog hozzá szólni a másik. Inkább rábólintok az ő véleményére, még ha tudom magamban, hogy nekem ez nem az utam, én ezzel nem értek egyet. Azzal magyaráztam mindig, hogy túlságosan elfogadó vagyok és hát ha az ő szemszögét nézem, akkor valahol amúgy igaza van.

Nem merek kiállni a véleményemért, mert mit fog hozzá szólni a másik. Ha kérnem kell valamit, már előre forgatókönyveket játszom le magamban, hogy minden kimenetelre fel legyek készülve.

Félek attól, hogy megbántok valakit. Sem lelkileg, sem fizikailag nem merem bántani. Természetesen, az rendben van, hogy nem ugrok neki senkinek és nem verem agyon, de régen jártam küzdősportra. Soha nem ütöttem meg senkit. Inkább hagytam, hogy péppé verjenek, de én a védekezésen kívül nem emeltem fel a kezem. A szavaktól pedig még inkább félek. És ha egy beszélgetés nem úgy alakul, ahogy szeretném, már azt keresem, mit mondhattam ki félreérthetően. Vajon mivel szóltam rosszat, mivel bántottam meg az illetőt.

Elhiheted, kegyetlen érzés. Folyamatosan egy megfelelési állapotban lenni, folyamatosan rettegni és azt érezni, hogy szégyellni kell magam. Mindenért. Amit mondok, amit teszek, amit egyáltalán gondolni merek.

Hát ettől nagyon messze van az önelfogadásom és az önszeretetem.

Tegnap voltam immáron a negyedik terápiámon. Pontos megnevezése: testorientált önismereti tréning. Hogy miért pont erre járok? Mert mindent vagy semmit!

Ha valamivel nagyon nem vagyok jóba, az a testem. Ha valamivel nekem nagyon nehéz kommunikálnom, az a testem. Egyetlen dolog miatt járok ide! Illetve nem dolog, személy. Aki csinálja. Ő nekem egy példakép. 14 éves korom óta egy példakép. Hogy miért? Nem tudom. Egész középiskolában féltem tőle. Ő volt a menő csaj, akinek én a közelébe sem kerülhettem. Valami miatt azonban felnéztem rá. Megmagyarázhatatlan okokból. Aztán vége lett a középiskolának és évekig nem hallottam felőle. Egyszer a híradóban láttam, hogy a férje meghalt. Órákig sírtam és azon gondolkoztam, mennyire rossz lehet neki. És hogy hogyan bírja ezt egyáltalán ki? Én már belehaltam volna.

Megint évek teltek el. Egyszer felbukkant a neve megint egy exsulis szülői csoportban. Akkor váltottunk pár szót, lovak miatt. Ennyi.

Aztán összedőlt az életem. Újra fent voltam a facebookon. És szembejött. Milliószor szembejött velem. Egyik délután teljes elkeseredésemben elolvastam egy posztját. Azonnal írtam neki. Rettegtem, de eldöntöttem. Ha már mindig is megmagyarázhatatlan példakép volt, akkor valószínűleg ezért. És ha ő azt mondja, ez segít, akkor ez rajtam is segíteni fog! Mert elegem van az egész életemből!

Hogy segít-e? Segít!

Tegnap megint nagyon mély rétegeket érintettünk. És megtaláltam! Megtaláltam, honnan ered. Honnan jön ez az egész megfelelés. Miért nem merek véleményt mondani, miért nem merek kiállni magamért!

Sokkhatás! Kereshetem az okokat, kereshetem a kezdetet, ha az annyira régen volt, hogy a felnőtt agyunk egyáltalán nem emlékszik rá. És az egész egy apróság. Egy akkora apróság, hogy ha nem megyek ilyen mélyen vissza magamba, soha nem jövök rá.

Három éves voltam. Valamin összevesztünk az unokatestvéremmel. És nekem azt mondták, kérjek bocsánatot. Annyit mondtam, „akkor sem kérek bocsánatot!” És ezért fél napot a sarokban álltam. Közben megkérdeztem anyukámtól, mi történt. Arra nem emlékszik ő sem, mert mint kiderült, nem otthon történt, hanem az unokatestvérem nagymamájánál. És én adtam egy pofont az unokatestvéremnek. Valamiért. Valószínűleg okkal. Verekedni azonban nem szabad! Így bocsánatot kellett volna kérnem, de nem tettem. Mert nem éreztem, hogy nekem kellett volna. Ezért sarokba lettem állítva. Büntetést kaptam! Az őszinteségemért, a véleményemért, azért, mert kiálltam magamért! Három évesen!

Sírtam tegnap. Folytak a könnyeim. Nem haragudtam, de mindent megértettem! Minden értelmet nyert, minden magyarázatot kapott.

Hogy miért szégyellem magam.

Hogy miért nem tudom, miért kéne szégyellni magam.

Hogy miért nem merem kinyilvánítani a véleményem.

Hogy miért inkább elfogadom a másik ember igazságát.

Hogy miért félek a másik reakciójától.

Hogy miért helyezem magam mindig háttérbe.

Hogy miért nem bírom elviselni az igazságtalanságot.

Egy büntetés. Három évesen. Egy egész élet változik tőle meg. Egy egész élet megy másik irányba.

Megtaláltam! Megvan! Tudok vele dolgozni. Bocsánatot tudok kérni magamtól, amiért ez miatt háttérbe szorultam. Meg tudom szeretgetni magam és elmagyarázni, hogy az élet nem egy büntetésből áll. Hogy lehet ezt másképp is.

És ami a legfontosabb! Megtanulhatom magam tisztelni és szeretni a véleményemért, a gondolataimért, mindazért, ami és aki vagyok! És az én gyerekeimnek már ezt adhatom tovább. A lehető legkorábbi években. Ahol pedig már nincsenek korai évek, ott később. Mert soha nincs késő!