Nehéz. Minden nap nehéz. Küzdeni az anyagiakkal. Küzdeni azzal, hogy a gyerekek ne lássák azt, mennyire nehéz az élet. Mennyit agyalok, mennyit gondolkozok azon, hogyan tovább.
Hogyan tovább a munkában, hogyan tovább egyáltalán az életben. 44 éves vagyok. Egy anya, aki csak a gyerekeiért és a családért élt. Egy nő, aki tanult rengeteget, de mégsem tudja, merre van az előre. Semmi nem az enyém, amit tanultam. Nem érzem magamnak a jogot, nem érzem magamnak a logisztikát. Azt érzem, hogy segíteni szeretnék az egész világon. Szeretném a világot boldogabbá tenni, miközben még magammal sem tudom, mit kezdjek.
Nem, nem mondok teljesen igazat. Mert tudom, mit szeretnék. Szeretnék egy boldog életet. Egy szabad életet. Ahol a természetben vagyok, ahol nyugodt vagyok, ahol béke van bennem. Ahol a természet segít mindenben, ahol minden nap tudok kapcsolódni ahhoz, ami számít. A szélhez, a naphoz, a hideghez, a meleghez. A fákhoz, a virágokhoz, az állatokhoz.
És ezt a nyugalmat, ezt a békét szeretném átadni másoknak. Átadni mindenkinek.
Mert ez az egész világ egy förmedvény. Nem szól másról, mint a pénzről, az értéktelenségről.
Arról szól, hogy hogyan tegyünk keresztbe másoknak, hogyan dúljunk fel mindent.
Nem vagyok tökéletes. Sosem voltam az. Követtem el az életemben rengeteg hibát. Leginkább azt, hogy soha nem a saját utamat jártam. Mindig valaki másét. Mert mindig valakinek meg akartam felelni. És követtem mindent, csak a saját utam hívásának nem engedtem.
Kellett ez a pofon. Kellett ez a hatalmas nagy pofon, amitől teljesen padlóra kerültem. Mert ha nem járom meg a poklot, ha nem dől össze teljesen az életem egyik pillanatról a másikra, akkor eléldegélek így még rengeteg ideig. Mert bírom. Mert mindent kibírok. Mindent.
Miért is kell kibírnom mindent? Nem arra születtem, hogy szenvedjek és mindent kibírjak. Azért születtem, mert vállaltam valamit, ami a célom lesz ebben az életben. Nem más célja, hanem az enyém.
Mert van. Van cél. Mindenkinek van célja. Hogy fogalmam sincs, mi az? de! Fogalmam az van, út nincs hozzá. Vagyis van út. Csak nem látom, nem hallom. Mert a hangok a fejemben, a káosz nem engedi, hogy lássam. Vannak néha képek, amik felbukkannak. És akkor azt érzem, nincs is olyan messze. Itt van, egy karnyújtásnyira. De ott van még az a fal, az a láthatatlan fal, ami nem engedi, hogy elérjem, hogy kézzel foghassam.
Előtte le kell döntenem azt a falat. Azt a falat, amit én húztam fel. Amivel elválasztottam magam az álmaimtól, mert mások álmait éltem.
Megmutatom a gyerekeimnek, megmutatom mindenkinek, aki kiváncsi rá, hogy hogyan lehet ezt a falat ledönteni. Mert az álmok karnyújtásnyira vannak. Nem csak az enyém. A tied is! Mindenki álma egy karnyújtásnyira van. Mert nem azért születtünk erre a földre, hogy szenvedjünk. Hanem hogy az álmainkat éljük!
Gyógyulás Útja 
Hozzászólás